Vallomásaim Szeretem mondani szavakkal a nagy titkokat Bár nyelvem kötve van, kimondom azokat Szeretem mondani az örök igazságokat A szavakon túl rejlő igaz fájdalmakat. Szeretem és gyűlölöm mind a harangokat Mert nyelveikkel gyászt-örömöt mondhatnak. Tisztelem az egekig érő, hatalmas hegyeket Mert róluk tudhatod, nem foglalnak hiába tereket. És igazán szeretem a hegyről lefutó patakokat Mert, bár senki sem szól, mégis tudják az utat. Szeretem az igaz és egyszerű szavakat Melyekkel egyszerű emberek hegyeket mozgatnak Szeretem mezőn a kolomp méla hangzását Mert utána igazodva megtalálhatod gazdáját És szomorúan, de elfogadom az őszi rózsákat Mert elmondják őszintén, dér fogja megütni hajadat. Fájlalom a sírhantok némaságát A kőtáblák rettentő sokaságát A villámsújtotta fák görnyedő fájdalmát Öreg emberek fátyolos szemének szomorúságát. Kínos az elmúlás végzetének tudata A ma még remegő kéz holnapi hanyatlása A ködös távol riasztó közelsége A szeretteid végleges elvesztése. És fáj nagyon a hosszú búcsúzkodás A végső megállóban az utolsó leszállás A kialvó mécsesnek utolsó lobbanása A beálló csendnek örökkévalósága. Irtózom a magány sötét ölelésétől Az üres szoba túl komor terétől A jéghideg második párnától A ránc nélküli ágy nyomasztó gondjától. Sajnálom az eltelt nyarat a tovaszállt időt, a tavalyi havat Látom az elnyúló ködfoltokat A megfáradt napot, a jéghideg holdat. De szeretem a reményt, mely utat mutat Mely sosem hal meg, csak új után kutat Szeretem a még távolban vágtató telet Mert utána mindig jön, jön majd a kikelet. Imádom a zendülő vetést, a zöldülő mezőket A fát, a lombot, s a sarjadó levelet És imádom azt, ki önnön véréből ad új életet!